Életigenlésről, az Istenbe vetett mélységes hitről, az élet iránti alázatról és a család szeretetéről szól Chiara Corbella Petrillo története. Chiara háromgyermekes édesanya volt, aki néhány éve, harmadik – és egyetlen élő – gyermeke születése után nem sokkal daganatos megbetegedés következtében elhunyt. Temetését követően több ezren szerették volna megismerni megdöbbentő, ugyanakkor félelmetes, mégis lebilincselő történetét. Jelen kiadvány az özvegyen maradt férj közreműködésével készült el, így az egyik leghitelesebb forrás, amely betekintést enged Chiara és családja életébe és halála előtti utolsó heteibe, napjaiba.
Chiara és Enrico 2008-ban kötöttek házasságot. Az esküvőt követően Chiara hamarosan várandós lett, ám az ultrahangos vizsgálat súlyos agyi fejlődési rendellenességet mutatott a babánál. Szülei habozás nélkül az élet mellett döntöttek; a kis Mariát elkísérték – harminc perccel földi születése után – az égi születésig. Chiara másodszor is áldott állapotba került, de az ultrahangos vizsgálat ismét rossz eredményt mutatott: a kisfiúnak nem volt lába, és a belső szervei sem fejlődtek ki megfelelően. A házaspár ennek ellenére örömmel és szeretettel élte meg a gyermek születését, aki hamarosan szintén a mennyországba távozott. Chiara harmadik várandóssága közben kiderült, hogy a nyelvén rosszindulatú daganat van, ezért fia életének védelmében csak a szülés után vállalta a kemoterápiát és a sugárkezelést. Nem sokkal ezután egyik szemére elvesztette a látását, de a szenvedések közepette is hittel és örömmel bízta életét az isteni gondviselésre egészen 2012. június 13-án bekövetkezett haláláig. Mindössze 28 éves volt.
Enrico Petrillo, Chiara férje így ír a könyvről:
„Egy könyv, ami nem megmagyarázza az igazságot, hiszen az önmagát nagyon jól megmagyarázza, még kevésbé azért, hogy téged reklámozzunk… Mindenedet odaadtad, amit lehetett, az életedet is… Ez a könyv csupán tanúságtételül szolgál mindazoknak, akik megnyitják a szívüket, hogy Isten jó, és hogy boldogan is meg lehet halni.”
Napjainkban szinte minden nap robbannak ki viták az abortuszt pártolók és ellenzők között. Chiara és férje mindkét gyermeküket nagy szeretettel várták, noha tudták, a kicsik nem sokkal születésük után a Mennyei Atyához távoznak majd. Az orvosok diagnózisai és tanácsai ellenére mégis örömmel tekintettek mindkétszer arra a kilenc hónapra, amíg egy gyermek megszületik, majd Isten akaratában megnyugodva, felkészülten, megkeresztelve engedték át gyermekeiket Hozzá. Hitték, hogy ez egyetlen út, amelyen járni lehet és érdemes, ebből pedig erőt és bátorságot merítettek. Ahogy egy helyütt Enrico írja a könyvben, Chiara nem bátor volt, csupán hitt. Bátorságát mélységes hitéből merítette, az Úrtól kapta, ő volt erejének valódi forrása, reá támaszkodott, belőle merítkezett.
Első gyermekük halála után néhány hónappal többek előtt tettek tanúságot hitükről, megosztották gondolataikat az átéltekről. Akik hallgatták Chiarát, erőt merítettek szavaiból, kisugárzásából. Sokan mondják, akik találkoztak vele, hogy egész lénye magávalragadó volt.
„Pontosan azért, mert Isten gyermekeinek szépsége ragyogott benne, folyamatosan érkeztek hozzá emberek, hogy találkozhassanak vele, megismerhessék, láthassák. – De mit keresnek itt, mit kell mondanom nekik? Nincs semmi mondanivalóm! – jelentette ki. Nem volt tisztában azzal, milyen jó az, mellette és Enrico mellett lenni. Chiara nem olyan, mint a halálos betegek nagy része, akik minden erejükkel kapaszkodnak az életbe. Azok, akik látták és hallották őt, feltöltődve tértek haza. Nem szívta el azok életerejét, akik azért mentek, hogy megtalálják azt, hanem ő adott nekik. Aki távolról ismerte a helyzetüket, azt félelem töltötte el, aki azonban a közelükben volt, az ehelyett megtapasztalta a vigasztalást, amely egy másfajta bölcsesség gyümölcse.”
Biztosan találkozhatunk Chiara történetéhez hasonlóval a nagyvilágban bárhol, az ő életútja azonban abban különbözik a többitől, hogy
„mindent örömmel élt meg, és életté vált mások számára… Mindenki úgy távozik az életből, ahogyan élt. Chiara hihetetlen módon, mosollyal az arcán nézett farkasszemet a halállal. Nem csupán derűs volt, hanem boldog. Mellette lenni azt jelentette, hogy Isten gyermekét láttuk élni és meghalni.”
