Vannak emberek, akik után nem lehet egyszerűen csak annyit mondani: elment.

Mert vannak, akik valahogy hozzátartoznak egy városhoz, egy közösséghez, egy templomhoz, egy korszakhoz. Ismerős a hangjuk, az arcuk, a mozdulatuk. Tudjuk, hogy ott vannak. Talán nem találkozunk velük minden nap, talán csak időnként halljuk őket, mégis természetesnek vesszük a jelenlétüket.

És amikor egyszer csak megérkezik a hír, hogy többé már nem találkozhatunk velük itt a földön, akkor érezzük meg igazán, milyen sokat jelentettek nekünk.

Hétfőn ilyen hírt kaptunk.

Brenner József atya hazatért az égi atyai házba.

Életének 92. évében, áldozópapi szolgálatának 70. évében adta vissza lelkét Teremtőjének.

Hetven év papi szolgálat. Kimondani is nehéz. Hetven év, amelyben generációk nőttek fel, történelmi korszakok változtak meg, emberek érkeztek és indultak tovább – ő pedig szolgált.

Hűségesen.

József atya neve összefonódott Szombathellyel, az egyházmegyével, a hívekkel és különösen azokkal, akiket tanított, kísért és formált. Sok ezer ember találkozhatott vele az évtizedek során. Lehet, hogy egyikük számára egy prédikációja, másikuk számára egy hittanóra, egy beszélgetés, egy bátorító mondat vagy éppen egy egyszerű találkozás maradt emlékezetes.

Talán ő maga sem tudta, hány ember életében hagyott nyomot.

Talán egyikünk sem tudja pontosan, hány embernek jelentett valamit az, hogy ő ott volt.

Brenner József atya életét azonban nem lehet elválasztani testvére, Boldog Brenner János emlékétől sem. Testvérként, papként és tanúként egész életén át őrizte annak az életnek az emlékét, amely oly sokak számára vált a hithez való hűség tanúságává.

És nekünk, a Martinus Könyvesbolt munkatársainak, megadatott, hogy ebből a szolgálatból egy kicsit mi is részesülhessünk.

Talán az egyik legszebb emlékünk éppen ezért az a néhány évvel ezelőtti alkalom, amikor József atya egyik, testvéréről szóló könyvét könyvesboltunkban dedikálta.

Jó volt látni, mennyien jöttek el.

És még jobb volt látni őt.

Ahogy ott ült, és mindenkihez volt néhány kedves szava. Ahogy emlékezett. Mesélt. Visszaemlékezett. Ahogy egyik ember után jött a másik, ő pedig mindenkire figyelt.

Nem panaszkodott, hogy fáradt.

Nem siettetett senkit.

Nem éreztette, hogy már hosszú ideje ott ül.

Derűsen, mosolyogva írt, dedikált, mesélt.

Talán sokan csak egy könyvet vittek haza azon a napon.

Mi azonban ennél többet kaptunk.

Egy találkozást.

Egy emléket.

Egy pillanatot József atyából.

És most, hogy tudjuk, hogy többé nem ülhet ott közöttünk, még élesebben él bennünk ez a kép.

Szinte látjuk magunk előtt a mosolyát.

És talán éppen ez az, ami miatt olyan nehéz most elhinni, hogy nincs többé.

A Martinus Könyvesbolt munkatársaiként hálásak vagyunk azért, hogy ismerhettük őt, beszélhettünk vele, és munkánkon keresztül mi is részesei lehettünk annak a szolgálatnak, amely oly fontos volt számára: továbbadni mindazt, ami érték, ami igaz, ami szép, ami Istenhez vezet.

A mostani szerdára egészen más könyvajánlóval készültünk. Pio atya napja van, és egy róla szóló könyvről szerettünk volna írni, melynek egyik mondata így hangzik:

„Ez a könyv különösen azoknak szól, akik még nem hisznek a csodákban.”

Most azonban nehéz lenne úgy tenni, mintha ez a hét ugyanolyan lenne, mint a többi.

Most nem könyvet szeretnénk ajánlani.

Most inkább megállnánk egy pillanatra.

Talán József atya emléke kapcsán a csodákról is érdemes gondolkodnunk.

Mert vajon nem csoda-e az is, amikor valaki hetven éven át hűséges marad a hivatásához?

Nem csoda-e, amikor valaki olyan időkben vállalja a hitét, amikor ez nem könnyű?

Nem csoda-e, amikor egy ember egy egész életen át újra és újra mások felé fordul?

Amikor tanít, bátorít, vigasztal, imádkozik, szolgál?

És nem csoda-e az is, amikor egy élet egyszer csak sok-sok másik ember emlékeiben folytatódik tovább?

József atya élete ilyen emlékek sokasága lehet.

Egy mosoly.

Egy mondat.

Egy prédikáció.

Egy hittanóra.

Egy kézfogás.

Egy találkozás.

Egy dedikált könyv.

Egy történet, amit valaki most talán éppen úgy mesél tovább a családjának, ahogyan annak idején tőle hallotta.

Az ember halála mindig fájdalmas. A hit azonban arra tanít bennünket, hogy a halál nem az utolsó szó.

Ezért talán most sem búcsúzni kell elsősorban.

Inkább hálát adni.

Hálát adni azért, hogy József atya 91 éven át közöttünk élt.

Hálát adni a hetven év papi szolgálatáért.

Hálát adni mindazokért, akiket tanított, akiknek segített, akiknek a hitét erősítette.

Hálát adni azért a szeretetért és hűségért, amellyel testvére, János atya emlékét is őrizte.

És hálát adni azért is, hogy nekünk, itt élőknek megadatott: ismerhettük őt.

Most már nem tudunk vele találkozni úgy, ahogyan eddig.

Nem halljuk többé a hangját.

Nem kérdezhetünk tőle.

Nem ülhetünk le vele beszélgetni.

De, amit egy ember szeretetből és hitből adott másoknak, az nem tűnik el egyik pillanatról a másikra.

Ott marad bennünk.

Ott marad azokban, akik találkoztak vele.

Ott marad a történetekben, amelyeket róla mesélünk.

Ott marad egy-egy könyv lapjain.

És ott marad talán egy mosolyban is, amelyet mi is továbbadunk valaki másnak.

József atya most már nem közöttünk szolgál, hanem – hittel valljuk – annál az Istennél áll, akinek egész életét adta.

Mi pedig itt maradunk az emlékeinkkel.

És talán egy kicsit azzal a feladattal is, hogy amit ő fontosnak tartott, azt mi se engedjük elveszni.

A hitet.

A hűséget.

Az igazságot.

A szolgálatot.

A másik ember iránti szeretetet.

És mindazt, ami érték, ami igaz, ami Istenhez vezet.

Szeretettel gondolunk Brenner József atyára.

Arra az emberre, aki hetven éven át papként szolgált, aki hitt abban, hogy a kapott értékeket tovább kell adni, és akinek életét immár mi őrizzük tovább az emlékeinkben.

Talán ez lehet most a legszebb módja annak, hogy ne csak azt mondjuk:

Isten vele!

Hanem azt is:

Köszönjük, József atya.

Köszönjük, hogy közöttünk volt.

Köszönjük, hogy szolgált.

Köszönjük, hogy tanított.

Köszönjük, hogy tanúságot tett.

Köszönjük a találkozásokat, a történeteket, a mosolyt.

És köszönjük azt is, amit ránk bízott.

Azt, amit tovább kell adnunk.

Nyugodjék békében, József atya.