Az evangéliumi dráma értelme és indítékai
Kevés alak van a történelemben, akinek neve annyira összeforrt volna egyetlen szóval, mint Iskarióti Júdásé az árulással. A harminc ezüst, a Getszemáni-kertben adott csók és az azt követő tragikus vég mindenki számára ismerős történet – még azok számára is, akik talán soha nem olvasták végig az evangéliumokat.
És mégis: Júdás története tele van kérdésekkel.
Miért választ Jézus egy olyan embert tanítványául, akiről később kiderül, hogy áruló lesz? Hogyan lehetséges, hogy valaki három éven át a Mester közvetlen közelében él, majd mégis elárulja? És hogyan fér meg egyetlen ember életében a legnagyobb bűn és a kétségbeesett megbánás?
Ezeket a kérdéseket járja körül rendkívül izgalmas és gondolatébresztő könyvében Daria Sivashenkova orosz újságíró és teológus. Az Íme Júdás, aki elárul engem (Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2025) nem csupán egy jól ismert történet újramondása, hanem mély teológiai és emberi vizsgálódás az evangéliumi dráma mögött rejlő indítékokról.
A történet alapja mindannyiunk számára ismert.
Iskarióti Júdás, Jézus Krisztus tizenkét apostolának egyike, harminc ezüstért elárulta a Tanítót a hatalomnak. A Getszemáni-kertben egy csókkal mutatta meg a katonáknak, kit kell elfogniuk. Másnap azonban, amikor látta, hogy Krisztust elítélték, megbánta tettét, visszavitte a pénzt, majd kétségbeesésében véget vetett életének.
Az evangélium így beszél a tanítványok kiválasztásáról:
„Történt pedig azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és az egész éjszakát Isten imádásában töltötte. Amikor megvirradt, magához hívta tanítványait, és kiválasztott közülük tizenkettőt. Ezeket elnevezte apostoloknak: Simont, akit Péternek nevezett, és Andrást, a testvérét, valamint Jakabot és Jánost, Fülöpöt és Bertalant, Mátét és Tamást, Jakabot, Alfeus fiát és Simont, akit Zelótának neveznek, Júdást, Jakab fiát, és iskarióti Júdást, aki áruló lett.”
(LK 6,12–16)
És Jézus szavai ma is ugyanúgy visszhangzanak:
„Arról ismeri meg mindenki, hogy a tanítványaim vagytok, ha szeretettel vagytok egymás iránt.”
(Jn 13,33–35)
A történet drámai fordulata az utolsó vacsorán hangzik el:
„Miközben ettek, így szólt: „Bizony mondom nektek: egy közületek elárul engem.”
(Mt 26,21)
A könyv különlegessége, hogy nemcsak a bibliai szövegekhez tér vissza, hanem az emberi lélek mélységeibe is leereszkedik. Megrendítő képekkel mutatja be az árulás és a megbánás különbségét:
„Júdás szemében nyoma sincs azoknak a könnyeknek, amelyek Péter szemét elöntötték.”
Az evangélium pedig így ír Júdás utolsó lépéséről:
„Amikor Júdás, aki elárulta őt, látta, hogy elítélték, megbánta tettét, és visszavitte a harminc ezüstpénzt a főpapoknak és véneknek. Azt mondta: „Vétkeztem, elárultam az igaz vért.” Azok azt felelték: „Mi közünk hozzá? A te dolgod!”
(Mt 27,3–4)
A könyv egyik legerősebb megfigyelése talán ez a kontraszt:
„Kajafás udvaráról a Krisztust megtagadó Péter zokogva megy ki, Júdás pedig száraz, semmit nem látó szemmel.”
És még mélyebbre vezet a gondolat:
„Amikor Júdás látta, hogy a Megváltót halálra ítélték, akkor nem megbánta a bűnét, nem érzett sajnálatot, hanem csak elveszítette az utolsó reményt.”
A kötet számos érdekes történeti és kulturális részletet is bemutat. Például azt, hogy mit is jelent Júdás neve:
„Az „iskarióti” szó szerinti fordítása: ember a külvárosból, vagyis egy Jeruzsálem melletti településről. Más verziók szerint ez magának ennek a településnek a neve.”
Vagy azt, hogy az utolsó vacsora valójában egészen másképp nézett ki, mint ahogyan a legtöbb festményen ábrázolják:
„…a Húsvét esti ünnepi asztal egyáltalán nem hasonlított arra, amit Da Vinci híres freskóján látunk. Krisztus és az apostolok nem sorban ülnek, hanem egy U alakú asztalnál hevernek. Más szóval, ez nem egy, hanem három asztal, melyeket a megfelelő módon tettek egymás mellé.
…valóban nem ülnek, hanem fekszenek, ez pedig azt jelenti, hogy a mozgási lehetőségeik korlátozottak.
…a vacsora alatt váltanak pár szót egymással, tényleg nagyon röviden, de csak János hallja őket. A többi tanítvány nem érti, mit mond Jézus Júdásnak, vagyis minden nagyon halkan hangzik el. Ha Júdás nem Krisztus mellett feküdt volna, hanem az apostolok között, akkor Jézus kénytelen lett volna fennhangon beszélgetni vele.”
A könyv még Júdás halálának történeti hagyományát is felidézi:
„Péter, amikor az Apostolok Cselekedeteiben Júdás haláláról számol be, azt mondja, hogy ez azon a földön történt, ami azután, hogy kiderült az öngyilkossága, az ő nevükön Hakeldamának, azaz Vérmezőnek hívtak.”
(Csel 1,19) A hagyomány szerint ennek a helynek a pontos helye is fennmaradt, sőt a IV. században kolostor is épült ott.
A könyv egyik legmélyebb része azonban az utolsó vacsora titkát tárja fel:
„Az Úr nem véletlenül alapítja az Eucharisztia szentségét éppen a tanítványaival töltött utolsó estén. Megtehette volna ezt később is, miután feltámadt és összegyűjtötte a tizenegyet, akik hűek maradtak.
Ő azonban a keresztre feszítés előestéjén teszi ezt és minden tanítványát megáldoztat kivétel nélkül azért, hogy amikor megverik a pásztort és szétszélednek a juhok, velük maradjon és figyeljen rájuk, ne hagyja, hogy elkószáljanak, erőt adjon nekik, hogy túléljék az ő halálát. Egybegyűjti őket önmagában, erősen magához és egymáshoz kötözi őket, a tulajdon vérével teszi őket testvérekké.”
A könyv olvasása után néhány gondolat különösen mélyen megmarad az emberben:
„Mert életünknek abban a részében, ahová nem engedjük be Istent, az ördög lesz a gazda.”
„Csak az ő szeretete képes elválasztani az embert egy ilyen bűntől, szétválasztani őket, hogy a bűnt elégesse, mintha nem is lett volna, a lelket pedig megmentse magának.”
„Nem undorodik és nem hagy el. És a legalján megérint azzal a szeretettel, amit semmivel sem lehet elpusztítani és elkoptatni, mert mi lerombolhatjuk magunkat az alapokig, de a mi alapunk – az ő szeretete, és ezt ő nem engedi lerombolni soha senkinek.”
Ez a könyv nem csupán Júdás történetéről szól. Sokkal inkább az emberről. A döntéseinkről. A reményről – és arról a határról, ahol az ember már nem hisz a megbocsátás lehetőségében. És talán éppen ezért olyan megrendítő. Mert végül a történet nem az árulással ér véget, hanem egy sokkal mélyebb igazsággal. Ahogyan a dalban is hallhatjuk:
„Ne félj, mert megváltottalak téged, a neveden szólítottalak; te az enyém vagy.”
***
Nyitókép: Giotto di Bondone: Júdás csókja – részlet
***
Ajánljuk még az alábbi kiadványokat az utolsó vacsora és a kehely misztériumának megértéséhez, valamint a húsvéti események és Júdás alakjának szépirodalmi feldolgozásaihoz:
