A múlt heti könyvajánlóban Slachta Margit gondolatai vezettek bennünket az irgalom és az odafigyelés útján. Élete és példája arra tanított, hogy az emberi méltóság védelme nem tűr kompromisszumot – még a legnehezebb történelmi és személyes helyzetekben sem. Ezek a gondolatok most, a hideg téli napokban különösen is aktuálisak: ilyenkor talán még erősebben érezzük, mennyire fontos odafigyelni azokra, akik kiszolgáltatott helyzetben élnek, és akiknek a mindennapi túlélés is küzdelmet jelent.
Ezzel a szemlélettel kapcsolódik e heti könyvajánlónk is. A „Íme, az ember” (Szent István Társulat, 2025) című kötet a nappali melegedő vendégeinek történetein keresztül enged bepillantást abba a világba, amelyről gyakran csak felszínes benyomásaink vannak. A könyv lapjain megjelenik a mindennapi küzdelem, a kitartás, a bukások és újrakezdések története – és mindenekelőtt az emberi méltóság tisztelete akkor is, amikor az élet társadalmi kirekesztéssel, veszteségekkel és fájdalommal szembesít.
A cím önmagában is sokatmondó. „Íme az ember” – mondja Pilátus, amikor a megkorbácsolt Jézust töviskoronával és bíborpalástban a nép elé vezeti (Jn 19,5). Ez a mondat nem csupán egy történelmi pillanat leírása, hanem örök kérdésfeltevés is: mit látunk meg a szenvedőben, a kiszolgáltatottban, a peremre szorultban?
A könyv előszavában a Csak Egyet Szolgálat alapító vezetője így fogalmaz:
„Amikor a szenvedő Jézusra tekintünk, a kiszolgáltatottra, a lenézettre, a kiközösítettre, a magányosra, arra, aki bűnné lett értünk, látjuk, ahogy elhordozza a mi vendégeink terheit és bűneit is, ahogy a mieinket is. Egészen emberré lett értünk.”
Dr. Székely János püspök szavai pedig pontosan rávilágítanak arra a belső mechanizmusra, amely sokunkban működésbe lép, amikor egy hajléktalan emberrel találkozunk:
„Ha meglátunk egy hajléktalant, kéregetőt, vagy egyszerűen csak az útszélen üldögélő, szegényes ruházatú embert, sok esetben egyből megvan a véleményünk. Miért nem szedi össze magát? Biztosan ő maga is tehet arról, hogy ide jutott. Van állami ellátórendszer, forduljon oda segítségért. Az ilyesfajta gondolatok egyik célja az, hogy felmentsük magunkat a zavaró gondolat alól, hogy esetleg mi is segíthetnénk.”
A könyv ereje éppen abban rejlik, hogy segít ezeken az első, önfelmentő gondolatokon túllátni. A személyes történeteken keresztül nemcsak sorsokat és tragédiákat ismerünk meg, hanem kincseket is: emberi arcokat, fájdalmakat, reménytöredékeket. Minden egyes életút után megjelennek azok a társadalmi és objektív tényezők is, amelyek hozzájárultak a különböző élethelyzetekehez: pszichiátriai betegségek, alkohol- és droghasználat, depresszió, nőkkel szembeni erőszak, nevelők által elkövetett bűncselekmények, munkahelyek megszűnése, albérleti díjak emelkedése, devizahitelek, előítéletek, apahiány, szülők válása.
A megszólalók mondatai őszinték, sokszor fájdalmasak, és nem engedik meg az olvasónak a kényelmes távolságtartást:
„ …sokan azt látják, hogy ide bejövünk, eszünk, iszunk, milyen könnyű nekünk – nem könnyű egyáltalán nem.”
„ Én nélkülöztem, ők ne nélkülözzenek; ha nekem nem volt, akkor legalább nekik legyen.”
„Meg vagyok térve, sokat beszélek az Úrhoz, és szenvedésem, hibáim ellenére Isten kezébe adtam magam. Isten kezébe raktam az életem.”
Ezekben a vallomásokban egyszerre van jelen a veszteség és a remény, az emberi törékenység és az Istenbe kapaszkodó bizalom. Nem véletlen, hogy a könyv gondolatiságát áthatja a Szentírás üzenete is:
„Ha apám, anyám el is felednének, az Úr akkor is fölemelne” (Zsolt 27,10).
A kötet csendesen, mégis határozottan emlékeztet arra, hogy az állami szociális háló és intézményrendszer nem képes minden élethelyzetre választ adni. Szükség van a személyes felelősségre, az odafigyelésre, az együttérzésre – arra, hogy ne csak magunkkal, hanem egymással is törődjünk.
Zárásként ide kívánkoznak Fekete Szabolcs Benedek szombathelyi segédpüspök újévi gondolatai, amelyek a Martinus havilap 2026. januári számában jelentek meg, és szervesen kapcsolódnak a könyv üzenetéhez:
„Mindannyian hordozunk magunkban vágyakat, terveket, elhatározásokat, szeretnénk jobbak lenni, békésebbek, türelmesebbek, hűségesebbek. De a keresztény ember tudja, hogy az újrakezdés nem csupán saját erőfeszítésünk gyümölcse. Isten az, aki újjáteremt. Az Ő kegyelme teszi lehetővé, hogy a múlt sebeit begyógyítsuk, és a jövőt derűsen fogadjuk. A Szentírásban újra és újra találkozunk az új kezdetekkel. Isten mindig képes újat alkotni ott is, ahol mi már csak romokat látunk. A teremtés története is egy nagy „kezdet” – és minden ember életében ott rejlik ennek a teremtő szónak az ereje: „Legyen világosság!” (Ter 1,3). Ha engedjük, hogy Isten világossága belépjen a szívünkbe, akkor a legnehezebb időkben is megtaláljuk az irányt.”
A „Íme, az ember” nem könnyű olvasmány, de szükséges. Segít lassítani, ránézni, észrevenni. Arra hív, hogy ne fordítsuk el a fejünket – ne csak télen, ne csak ünnepek környékén, hanem egész évben.
Figyeljünk oda egymásra egész évben.
