Felkavaró, rendkívül gondolatgazdag, olvasmányos, lebilincselő, ugyanakkor pozitív végkicsengésű könyv született Robert Sarah guineai bíboros, az Isten vagy a semmi (2015), és A csönd ereje – A zaj diktatúrájával szemben (2018) című könyvek szerzőjétől, aki ezúttal is, ahogy korábbi alkalmak során, Nicolas Diattal beszélget. Robert Sarah ma igencsak aktuális és értékes gondolatait Barsi Balázs OFM fordításában olvashatjuk.

Az Esteledik, a nap már lemenőben kiadvány témájának fő vonulata a „nyugati világ” válságával foglalkozik – amelynek hátterében kulturális és identitásválság húzódik meg. A Nyugat nincs tisztában önmagával, mert nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy ki teremtette és rendelte olyanná, amilyen volt, és amilyen ma is. Manapság számos ország, nemzet nem ismeri saját történelmét, s mindez szükségszerűen hanyatláshoz vezet, utat nyitva újbarbár „civilizációknak”.

Világunk a szakadék szélére jutott; ezt jelzik a hit és az Egyház válsága, az elit árulása, az erkölcsi relativizmus, a határokat nem ismerő birodalomépítés, a fékevesztett kapitalizmus, az új ideológiák, a politikai kimerültség, az iszlám totalitárius megnyilvánulásai… Itt az ideje tehát a megalkuvást nem ismerő diagnózis felállításának, melyben nemcsak a fenti válságjelenségek elemzését kell elvégezni, hanem e problémák súlyosságát is tudatosítani kell. E feladatnak tesz eleget a bíboros, aki nem ragad le a puszta elemzésnél.

A szerző kifejti az imádság jelentőségét, és felhívja figyelmünket arra, hogy milyen fontos is lenne az elmélyült, őszinte imádság napi gyakorlása.

„Az Istennel való egység nélkül az Egyház és a hit megszilárdítására vonatkozó minden próbálkozás hiábavaló”

 – véli a bíboros.

„Imádság nélkül annak a komédiázásnak a szintjére süllyedünk, melyet nap mint nap látunk a médiában: nagy csinnadratta mellett nem történik semmi érdemleges. Legmélyebb levegővételünk az imádság legyen”

 – buzdít bennünket Robert Sarah.

Robert Sarah bíboros úgy véli, a modern ember már nem vár semmit Teremtőjétől, ezért eltiporja az erkölcsi törvényeket, és ún. demokratikus jogszabályokkal helyettesíti őket. Ezáltal pedig immár a legprimitívebb vágyak állnak a korábbi értékrend középpontjában.

„A többség, melyet sok esetben az államok parlamenti hatalma képvisel, s melyet a médiahatalmak manipulálnak, lassan átírja az erkölcsi normát. Ebben az eltévelyedésben az egyetlen szempont az egyéni szabadság, és az egyetlen cél a személyes boldogság.”

A bíboros úgy látja, hogy a mai európai társadalmakban mindenki azt csinál, amit akar, az erkölcsi törvény nem számít többé. A média pedig az emberi ösztönökre próbál hatni – sajnos sikerrel.

„Beléptünk a zűrzavaros vágyak civilizációjába.”

Amikor pedig az ember megcsömörlik a primitív élvezetektől, végezni kíván az életével, a semmit választja, mert nincs reménysége ezen a világon kívül. Nem Isten felé fordul, hanem saját frusztráltságában kínlódik. Az orvosok és pszichológusok rendelői tömve vannak betegekkel, az antidepresszánsok legnagyobb fogyasztója Európa lett.

Ebben az erkölcsi norma vesztett világban a szabadság szó létezik ugyan, de olyan, mint az üres kagylóhéj: a lényegi tartalom már hiányzik belőle.

„Az emberek összekeverik a szabadságot a szabadossággal. A szabadság nem a jó megtételére és a szép keresésére vezető igazság leánya? Avagy a szabadság csupán eszköz arra, hogy megtaláljuk azt, ami kellemes? A nyugati szabadság nem egyéb, mint árnyjáték. A szabadság világító láng. Ellentéte a vak érzelmeknek, melyek szenvedélyeink és ösztöneink szakadékába kormányoznak minket. (…) A posztmodern kapitalizmus számára az ember ugyanolyan erőforrás, mint bármi más. Egy dolog számít: a pénzisten. Ha az emberek csupán fogysztók, akkor nem lehetnek mások, mint egymás ellenségei. A társadalom így egy elszabadult versengés csataterévé válik.”

A szerző olyan ma aktuális témát is boncolgat, mint a migráció kérdése:

„Az európaiaknak büszkének kellene lenniük az evangéliumból fakadó erkölcsikre és szokásaikra. A legértékesebb ajándék, melyet Európa a területén élő bevándorlóknak adhatna, nem elsősorban pénzügyi segítség, még kevésbé az individualista és szekularizált életforma, hanem az, hogy megosztja velük keresztény gyökereit. Vállalni azt, ami vagyunk – ez az elsődleges feltétele annak, hogy valakit befogadjunk. A radikális iszlámmal szemben Európának kötelessége lenne határozottan kijelenteni, hogy milyen feltételek mellett ad részt másoknak életéből és civilizációjából. Ehelyett kételkedik önmagában, és szégyelli keresztény identitását. Így azzal végzi, hogy a megvetés tárgya lesz. Úgy gondolom, hogy ha az ideérkező migránsok végső soron lenézik Európát, ez alapvetően azért van, mert nem találnak benne semmit, ami szent lenne.”

A szerző figyelmeztet a csend fontosságára és pozitív erejére. Csendre van szükségünk ahhoz is, hogy helyesen tudjunk gondolkozni. Böjt közeledtével például ügyelhetnénk a médiacsendre, a képernyő használatának mellőzésére, hiszen a digitális világban élünk. Továbbá gondolkodás nélkül fogyasztunk, a ránk zúduló reklámok tömegének áldozataivá válunk, melyek folyton arra ingerelnek bennünket, hogy nyakló nélkül élvezkedjünk.

„Az ember fizikai tekintetben elhízott, lelkileg meg olyan, mint egy szegény koldus. Egy jó ideig nem volt boldogtalan, mert úgy látszott, az anyagi világ javai boldoggá fogják tenni. Társadalmaink hanyatlása lassan a szorongás légkörével veszi körül az embert.”

Robert Sarah bíboros könyvében bizonyítja, hogy elkerülhető az Isten, ember és reménység nélküli világ pokla. Ugyanakkor fontos lelki feladatot is ad: az embernek el kell jutnia a lélek felemelkedésének tapasztalatára, és magasabbra jutott teremtményként kell elhagynia ezt az életet, mint ahogy ide belépett.

„A túlélésnek egyetlen reménysége: visszatérni ahhoz, aki ezt mondotta: Én vagyok az út, az igazság és az élet (Jn 14,6)”