Közeledik október 11-e, XXIII. János pápa emléknapja, amely nemcsak egy szentéletű pápa előtt tiszteleg, hanem emlékeztet a II. Vatikáni Zsinat kezdetére is – egy olyan eseményre, amely új korszakot nyitott az Egyház életében. E jeles nap apropóján különösen időszerű kézbe venni az Egy lélek naplója című kötetet, amely az Ecclesia Szövetkezet kiadásában jelent meg, s amely mély és megrendítő bepillantást enged XXIII. János pápa belső világába.
A kötet két jól elkülönülő, mégis szorosan összekapcsolódó részből áll. Az első rész életrajzi áttekintés – nem csupán a hivatalos életút, hanem egy ember története, aki egyszerre volt pásztor, diplomata, tanító és mindenekelőtt: Isten keresője. A második rész naplórészleteket tartalmaz, melyeket maga Angelo Giuseppe Roncalli, későbbi pápaként, hosszú éveken át vezetett. E személyes írások különösen értékesek, mert nem a hivatalosság hangján szólnak, hanem egy érző ember szívéből – aki ugyanakkor vállalta a világ egyik legnagyobb terhét: Krisztus földi helytartójaként vezette az Egyházat.
A naplórészletekben felsejlik egy ember belső küzdelme, fáradtsága, törekvése az életszentségre, valamint az a mélységes bizalom, amellyel Istenre tekintett. Őszintén vall saját gyengeségeiről és lelki nehézségeiről, például így:
„Meg kell állapítanom, hogy munkám közben hiányzik a nyugodtság és a belső csend, mégha külsőleg nem is látszik meg rajtam. A sok rám bízott feladat állandó megfeszített munkára készteti fejemet és szívemet s nincs lehetőségem arra, hogy mindegyikkel komoly felkészültséggel foglalkozzam. S ez a lelki életemre is káros hatással van. Tehát több nyugodtságot, több rendet minden dolgomba és áhítatgyakorlataimat mindenképpen első helyre kell tennem.”
Ez az önreflexió megmutatja, hogy a pápai tisztség mögött is egy érző, olykor vívódó lélek áll, aki nem mentes a kimerültségtől vagy a kételyektől. Ez teszi őt különösen közelivé az olvasó számára: az „egyszerű jó pápa” nem valami távoli, idealizált alak, hanem olyan ember, aki hitével és küzdelmeivel hozzánk is szól.
Másik idézetében már nemcsak önmaga felé fordul, hanem közösségi kapcsolataira is reflektál – fájdalmas őszinteséggel:
“Természetem a jóindulat felé hajlik. Kritizálás és elhamarkodott ítélet helyett az emberek és az ügyek jó oldalát vizsgálom. Így aztán előfordul, hogy a jelentős korkülönbség és a szerzett tapasztalatok súlya és az emberi szív ismerete visszás helyzetet teremt és érzékeny fájdalmat okoz környezetemben. Minden bizalmatlanság, udvariatlanság – amelyet bárkivel, akár kisemberekkel szegényekkel vagy alacsony sorsúakkal szemben követnek is el – aztán minden megszólalás és meggondolatlan ítélet nagyobbítja fájdalmamat és bántja szívemet. Hallgatok, de a szívem vérzik. Munkatársaim derék papok, elismerem tehetségeiket, szeretem is őket nagyon. Meg is érdemlik. Azonban fáj, hogy lelkünk nem tud összhangba fonódni. Bizonyos napokon és meghatározott körülmények között megpróbáltam az erélyes fellépést is. De többre becsülöm a hallgatást abban a reményben, hogy ez ékesszólóbb és hatásosabb lesz megnevelésükre.Vajon gyengeség ez részemről? Hordoznom kell ezt a keresztet és magam is békével akarom tovább vinni ezt a terhet, amely elégtelen voltom nyomasztóan fájdalmas érzéséhez pluszként járul hozzá. Az Úrra bízom ezt is, aki a szíveket vizsgálja és a szeretet boldogsága felé vezeti őket.”
A kötet nemcsak a vallásos olvasóknak ajánlott. Mindenki számára megszólító lehet, aki kereséssel, felelősséggel, vagy belső bizonytalansággal küzd – mert ebben a naplóban egy olyan ember hangja szólal meg, aki maga is átélte mindezt. XXIII. János írásaiban nincs póz vagy felsőbbrendűség, csak egyszerűség, alázat és egyre mélyülő istenkapcsolat.
Az Egy lélek naplója nem csupán egy történelmi személy naplója – sokkal inkább egy szentéletű ember lelki útja, amely példát és bátorítást nyújt a ma embere számára is. Ajánlom mindenkinek, aki szeretné jobban megérteni, hogyan válik a hétköznapi emberi küzdelemből szentté formálódás, s hogyan lehet a csönd, a türelem és a szeretet a legerősebb vezetői eszköz.
