Kevés bibliai történet képes olyan mélyen megszólítani az embert, mint A tékozló fiú hazatérése (URSUS Libris, 2001) példázata. Jézus története első hallásra az irgalomról szól, valójában azonban sokkal nyugtalanítóbb kérdéseket vet fel az emberi természetről, a szeretetről, a megbocsátásról és az otthonról, ahová mindannyian vágyunk visszatalálni.
Miért fogadja az apa kitörő örömmel és ünnepi lakomával azt a fiát, aki kikérte örökrészét, majd mindent eltékozolt? Jogos-e a megbocsátás? És vajon mit érezhetett az idősebb fiú, aki egész életében hűséges maradt, mégis úgy érezte, soha nem kapott annyit, mint a hazatérő testvére?
A történet olvasása közben az ember önkéntelenül is felteszi magának a kérdést: vajon az idősebb fiú végül belépett-e az ünneplésbe? Képes volt-e félretenni sértettségét? Megölelte-e az öccsét? Leült-e egy asztalhoz apjával és testvérével? És a legfontosabb kérdés talán mindannyiunk számára ez: tudunk-e úgy szeretni, hogy nem várunk érte viszonzást?
A példázatot Rembrandt élete végén vitte vászonra. A festmény nem csupán bibliai jelenet, hanem egy egész emberi élet tapasztalatának összegzése lett.
„Rembrandt festményén az apát, és három utat látok, mely az igazán együttérző apasághoz vezet: a gyászt, a megbocsátást és a nagylelkűséget.”
Henri J. M. Nouwen, a múlt század egyik legjelentősebb katolikus gondolkodója életének válságos időszakában találkozott a festménnyel. A kép olyan mély hatást gyakorolt rá, hogy éveken át kísérte belső útján, és végül megszületett legismertebb műve, A tékozló fiú hazatérése.
A könyv különlegessége, hogy nem pusztán magyarázza a példázatot, hanem személyes vallomásként tárja fel: a tékozló fiú, az idősebb fiú és az apa egyaránt bennünk él. Mindhárom szereplő saját belső világunk része. Nouwen őszintén és fájdalmas pontossággal mutatja meg, hogyan távolodunk el önmagunktól, egymástól és Istentől — és hogyan találhatunk mégis haza.
„Ha az otthont elhagyjuk, akkor úgy élünk, mintha még nem lenne otthonunk, és nyakunkba kellene vennünk a világot, hogy otthonra leljünk.”
„A világ szeretete feltételes, és mindig is az lesz. Amíg igazi önmagamat a feltételhez kötött szeretet világában próbálom megtalálni, addig mindig lépre megyek – próbálkozom, kudarcot vallok, majd újra próbálkozom. Olyan világ ez, mely újratermeli a függőségeket, mert amit kínál, az nem elégítheti ki szívem legmélyebb vágyakozását.”
A könyv egyik legmegrendítőbb felismerése, hogy nemcsak a fiatalabb fiú veszhet el, hanem az is, aki látszólag mindig helyesen cselekszik.
„A példázatot, amelyet Rembrandt megfestett, úgy is nevezhetnénk, hogy „Az elveszett fiúk példázata”. Nemcsak a fiatalabb fiú veszett el, aki otthonát elhagyva távoli országban kereste boldogságát, de aki otthon maradt, abból is elveszett ember lett. Külsőleg mindent megtett, ami egy jó fiú dolga, ám belsejében elcsatangolt apjától. Tette a dolgát, mindennap keményen dolgozott, teljesítette minden kötelezettségét, de egyre boldogtalanabb lett, és egyre jobban elveszett a szabadsága.”
Nouwen szerint a történet végső középpontjában mégsem a két fiú áll, hanem az apa feltétel nélküli szeretete.
„Csak az apa jó. Mindkét fiát szereti. Mindkettő elé szalad. Mindkettőt asztalához kívánja ültetni, hogy osztozzanak örömében. A fiatalabb fiú átadja magát a megbocsátó ölelésnek. Az idősebbik hátrahúzódik, nézi apja irgalmas gesztusát, de még nem képes felülemelkedni dühén és hagyni, hogy apja őt is meggyógyítsa.”
– Talán megfogalmazhatjuk úgy is, hogy „Az apa szeretetének példázata”.
A szerző gondolatai túlmutatnak egy bibliai történet értelmezésén. Arról beszélnek, hogyan találhat rá az ember a belső békére és szabadságra egy sebzett, bizonytalan világban.
„…Jézus maga tékozló fiúvá vált a mi kedvünkért. Elhagyta mennyei Atyjának házát, eljött egy idegen országba, odaadta mindenét, amije volt, és keresztjén át visszatért Atyja otthonába. Mindezt nem lázadó fiúként tette, hanem engedelmes fiúként, akit elküldtek, hogy hozza haza Isten összes elveszett gyermekét.”
„Amikor Jézus a világról beszél, akkor nagyon reális. Háborúról és forradalomról, földrengésről, járványról és éhínségről, üldöztetésről és bebörtönzésről, árulásról, gyűlöletről és gyilkosságról beszél. Nem találunk utalást arra, hogy a világ sötétségének jelei valaha is megszűnnének. Mindezek közepette Isten öröme mégis a miénk lehet. Ez annak az öröme, hogy Isten háza népéhez tartozunk. Isten szeretete erősebb a halálnál, és ő ad nekünk erőt ahhoz, hogy ebben a világban éljünk, miközben már az öröm országába tartozunk.”
Ez a könyv egy csendes, belső utazás — szembenézés önmagunkkal, veszteségeinkkel, sérüléseinkkel és szeretetéhségünkkel. Olyan mű, amelyet nem lehet sietve elolvasni; mondatai hosszú ideig az emberben maradnak.
Talán azért, mert mindannyian vágyunk arra, hogy egyszer valóban hazataláljunk.
„Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.”
***
Gyereknap alkalmából szeretettel ajánljuk A tékozló fiú hazatérése történetéhez kapcsolódó kifestőkönyvünket, mely segít, hogy a gyerekek játékosan és kreatívan is közelebb kerüljenek a példázathoz. Egy kedves, tartalmas meglepetés, amely nemcsak szórakoztat, hanem közös beszélgetésekre és elmélyülésre is hívja a családokat.
