Miért ne nyújthatna az időskor is derűt és megelégedést? Az éveid gazdaggá tesznek című könyv szerzője, Johann Christoph Arnold arról ír, hogyan találjuk meg egy hosszú élet célját és békéjét. Olyan történeteket mesél el, ahol az idősödő embereknek sikerült rátalálniuk a lelki békére, és életüknek értelmet tudtak adni.
„Sokan aggódunk, hogy bármilyen sikeres is volt az életünk, feledésbe fog merülni, és hamarosan senki sem emlékszik rá. Vagy attól félünk, hogy elveszítjük ép elménket, memóriánkat és függetlenségünket. Félünk a magánytól, fájdalomtól, szenvedéstől. Sokan azért aggódnak, mert nem úgy éltek, ahogy kellett volna”
– véli a szerző, majd azzal biztatja olvasóját, hogy mindezt le lehet győzni, hiszen az öregség nem kell, hogy a kétségbeesés és reménytelenség börtöne legyen.
Társadalmunk hamisan ítéli meg öregedés folyamatát, inkább a fiatalságot és a fiatalosságot részesíti előnyben.
„Isten viszont elfogad bennünket, ahogyan idősödünk. A Szentírás világosan kimondja, hogy Isten szereti az időseket, nagyon is becsben tartja őket. A hosszú élet Isten áldása, és vele együtt jár a következő generációért való felelősség.”
Sokan második gyermekkornak nevezik az öregséget, negatív értelemben. A szerző két barátja viszont nem negatív értelemben használja az öregség kifejezést.
Ők „ahelyett, hogy minden erővel ragaszkodtak volna az elveszett képességekhez, új, gyermeki lelkületet öltöttek magukra. Ez a lelkület mindig is fontos volt Jézus számára; végül is ő mondta, hogy gyermekké kell lennünk, hogy beléphessünk a mennyek országába. (Mt 18,3)”
„Lehet ajándék is az öregedés, de csak akkor, ha alávetjük magunkat Isten terveinek. Akkor abbahagyhatjuk a panaszkodást arról, hogy mi mindent nem tudunk már megtenni, és rájövünk, hogy Isten új utakat talál számunkra, ahol használhat bennünket.”
Arnold úgy véli, az időskor nem kellene, hogy a társadalomból való visszavonulást jelentse, mégis gyakran maguk az idősek járulnak hozzá, hogy haszontalanságuk társadalmi sztereotípiájává váljanak. Ahelyett, hogy örömmel tekintenének ezen új korszak elé, sokan inkább felgyorsítják az öregedés folyamatát azzal, hogy csak velük egykorúakkal tartanak kapcsolatot, vagy épp bezárkóznak, majd a televízió és gyógyszerek rabságában élnek. A szerző arra is rámutat, hogy
„csak ha a múltunkon időzünk, s az akkori énünket vesszük alapul, akkor tűnhet rozogának a mostani testünk. Ha nem a kortársainkat vesszük figyelembe, hanem azt, hogy mit tudunk adni, akkor el tudjuk fogadni az új szerepünket.”
Johann Christoph Arnold az általa ismert idős emberek történetei alapján pozitív képet fest az olvasónak az időskorról. Rávilágít és segít elfogadni a korral járó változásokat, javaslatokat tesz arra vonatkozólag, miként lehet legyőzni a magányt (többek között a többgenerációs együttélés), megtartani az Istenbe vetett hitünket és új célokat találni magunknak.