Van-e ajtó a magunk köré húzott magas falon? Ez a kérdés merült fel bennem Versegi Beáta Mária „Lehetőségek – a kiégésen innen és túl” című könyvét olvasgatva. A párbeszédes formában megírt könyv bemutatja, hogyan lehet kijutni a kiégés folyamatából, segít a helyes életvezetésben és kulcsot adhat ahhoz is, hogy a magunk által emelt falakban rejlő ajtókat kinyithassuk. A könyvet rendkívül hitelessé teszi, hogy írója saját tapasztalatairól is őszintén vall.
„A kiégés folyamatában megfigyelhető a túlzott teljesítménykényszer, a rugalmasság hiánya, az elengedés képességének elvesztése, a kényszeres ragaszkodás.”
Ezt a folyamatot fordíthatjuk pozitív irányba, ha nem sodródunk tovább az árral, hanem megállunk, felelősséget vállalunk önmagunkért, és kimondjuk: segítségre van szükségünk.
Ehhez szakembert is felkereshetünk. A szerzőnő úgy véli, akkor van erre feltétlenül szükség, amikor valaki azt érzi, az ötletei, a megoldási módjai nem segítik hozzá a változáshoz.
„A szupervízió tipikusan prevencióra szolgáló segítőszakma. Olyan módszerrel dolgozik, amely az önreflexió képességét igyekszik előmozdítani. Ahhoz segít hozzá, hogy képessé váljunk másként ránézni az életünkre, az élethelyzetünkre, mint ahogyan megszoktuk.”
A célirányos változásra, a valami felé való elmozdulásra helyezve a hangsúlyt igyekeznek a mély elakadásokat feltárni és kezelni.
A szerzőnő a gyógyulás egyik fontos elemének tartja a szemlélődés folyamatának elsajátítását. Vallja, hogy azt az élethelyzetet kell felfedezni és teljességgel megélni, amelyben éppen benne vagyunk.
„A szemlélődés belső hozzáállást jelent… A testünk az érzékeink által rengeteget segíthet abban, hogy kialakuljon bennünk ez a lelki készség.”
Gyakorlatként a szerző azt javasolja, hogy tegyünk meg egy ismerős utat úgy, hogy csak egy érzékszervünkre figyelünk közben. Sokak tapasztalata, hogy a mindennap megtett séta aznap új élményeket adott, miközben maga a tevékenység pihentetőleg hatott a cselekvőre. Ugyanez igaz bármely testmozgásra, így a táncra is (amely a szerzőnek segített).
A kapcsolatok rendezése is a gyógyulási folyamat része. Elsősorban az Istennel való kapcsolatunkra és emberi kapcsolatainkra kell gondolni. Versegi Beáta Mária ezt a következőképp élte meg:
„Az intellektuális és érzelmi életem nem volt a topon. A lelki dolgokat nem tudtam átélni és gondolkodni sem tudtam róluk. Annyit tudtam tenni, hogy elmentem a templomba. A lábaim elvittek a szentmisére, és ott magamhoz vettem az Eucharisztiát. Ez önmagában jó és tápláló volt. Elmenni és magamhoz venni. Ennyit meg tudtam tenni. A testem magával vitte a zilált lelkemet, és apránként Istennel táplálkoztam.”
A szerzőnő hangsúlyozza, hogy sokat tanulhatunk abból is, ha felgyógyulva visszatekintünk a megtett útra. Ez tudatosítja bennünk, hogy képesek vagyunk az újrakezdésre, arra, hogy érzékeljük saját határainkat. Rájövünk, hogy a ránk nehezedő teher nem nyom össze minket, képesek vagyunk elviselni a szenvedést, sőt egy ponton a javunkra is fordíthatjuk azt.
Példaként tekinthetünk Jézusra, akinek az élete tele volt életigenléssel.
„Nem látjuk, hogy sanyargatta volna önmagát vagy másokat. Tudott dolgozni, ünnepelni, enni és inni, voltak barátai, képes volt a személyes, meghitt kapcsolatokra, észrevette a rászorulókat és segített nekik.”
Versegi Beáta Mária hiszi, hogy a helyes Isten-kapcsolat sokat segített neki abban, hogy kijusson a gödörből.
„Lehetek az, aki vagyok. Létezik az Örökkévaló, aki jelenlétével átszőtte az életemet, az emberségemet. Helye van benne a tegnapnak, a holnapnak és még a mai nap történéseinek is. Van helyem az Örökkévalóban. Ő teremtő jóság és szeretet, benne tágasság van.”
