Anselm Grün – Meinrad Dufner: Az egészség mint lelki feladat
Bencés Kiadó, 2024
Mit üzen nekem a betegség? Mit üzen általa Isten? Milyen spirituális feladat elé állít a betegség?
Ezek a kérdések vezetnek végig Anselm Grün és Meinrad Dufner Az egészség mint lelki feladat című könyvén, amely arra hív, hogy az egészségre és a betegségre ne csupán testi állapotként tekintsünk. A szerzők a testet nem valamiféle „szállítóeszköznek” tekintik, amelynek működésétől függetlenül él a lelkünk, hanem olyan társunknak, amely folyamatosan jelez, tanít és önismeretre vezet. A testünk fontos partner a szellemi utunkon.
„Lelki életünk nem szakadhat el a testtől. Testünk fontos partner szellemi utunkon. Szerepe van abban, hogy jobban megismerjük magunkat, oda kell figyelnünk jelzéseire.”
Talán éppen ezért különösen fontos kérdés, hogy mit kezdünk a betegséggel. A szerzők nem azt állítják, hogy minden betegségnek egyszerűen megfejthető lelki oka van. Sokkal inkább arra hívnak, hogy merjünk figyelni arra, amit a testünk mond.
„A betegség rákényszerít bennünket, hogy tudomásul vegyük korlátainkat, és a számunkra kedvező mértékhez igazodjunk, amely egészségben tart minket. A betegség azonban csak akkor tudja ellátni ezt a pozitív feladatát, ha odafigyelünk rá, és megpróbáljuk megérteni a nyelvét.”
A betegség ugyanis rákényszerít, hogy megszabaduljak önmagamról alkotott illúzióimtól, felülvizsgáljam a magamról alkotott képemet, s a hamis istenképek szétzúzása után nagy alázattal a valódi és igaz Isten nyomába eredjek.
A betegség így egyszerre lehet korlát és lehetőség. Megállásra késztet, miközben kérdez. Megfoszt attól az illúziótól, hogy mindent kézben tarthatunk, és szembesít azzal, hogy életünknek vannak határai. Talán éppen ezek között a határok között tanulhatjuk meg igazán, mit jelent elfogadni önmagunkat és Istenre hagyatkozni.
A szerzők az allergia példáján keresztül is érzékeltetik, hogy a testi tünetek olykor lelki kérdéseket is felvethetnek – miközben óvnak attól, hogy minden betegséget pszichés okokra vezessünk vissza:
„Az allergia például arra utalhat, hogy bizonyos élethelyzet ellen védekezünk, de nem valljuk be tudatosan ellenállásunkat, és nem vonjuk le a megfelelő következtetéseket. Másrészt persze lehet az allergia velünk született betegség. Ám így is helytelen volna azt mondani: nincs mit tenni, örököltem. Mert még ha nem magam szereztem is az allergiát, hanem örököltem, akkor is foglalkoznom kell vele. Mihez kezdek az allergiával, vagy mit művel velem ez a rendellenesség? És mi lehet az üzenete és a kihívása? Az allergia esetében tehát egyrészt megkérdezhetem magamtól, miféle immuncsatákat vívok, egyidejűleg azonban következetesen be kell tartanom a diétát, hogy megszűnjön az allergia.”
Ez a józan kettősség fontos üzenete a könyvnek: figyelni a test jelzéseire, de nem elfelejteni a test valóságát. A lelki értelmezés nem helyettesíti az orvosi segítséget, a kezelést vagy a felelősségteljes életmódot.
„A betegség pszichoszomatikus szemlélete azonban nem kizárólagos – és nem is szabad azzá válnia. Gyakran nem marad más hátra, mint kiengesztelődni a betegséggel, és elfogadni mint annak emlékeztető jelét, hogy maradéktalanul Istenre vagyunk utalva. Így nyújt esélyt a betegség arra, hogy alászálljunk saját mélységeinkbe, oda, ahol Isten lakik bennünk, s ahová se testi, se pszichés betegségeknek nincsen bejárásuk.”
A könyv azonban nemcsak a testi betegség kérdéseivel foglalkozik. A lélek betegségeit, a szomorúságot, a kedvetlenséget, az ürességet és a depresszív hangulatot is a monasztikus hagyomány fényében vizsgálja. Talán különösen aktuális ez ma, amikor sokan hordoznak magukban olyan fáradtságot és belső ürességet, amely kívülről sokszor észrevétlen marad.
„Az élet értelmének kríziséből szállnak fel a szomorúság, az ingerlékenység, a mélabú gőzei. Ha igaz az, hogy az öröm lendületet ad, az is igaz, hogy a nyomott hangulat az élet legnagyobb vérszívója. Napjainkban egyre erősödik a depresszióra való hajlam. A mai ember hangulatát depresszívnek, rezignáltnak és üresnek lehetne nevezni. A monasztikus hagyománynak megvannak a tapasztalatai a szomorúsággal kapcsolatban. Két megnyilvánulási formáját ismeri: először is az önsajnálatot, amikor az ember elhagyja magát, siránkozik és jajveszékel, mert nem teljesülnek kívánságai, mert nem bírja elviselni, hogy illúziói elpattantak, mint a szappanbuborék. A másik forma az akédia: a kedvetlenség, a lomhaság. Az ember belsőleg szétszakítottnak érzi magát, nincs kedve semmihez. A szerzetesek az akédia délben pusztító démonáról beszélnek, vagyis az élet derekán fellépő mizériáról. Ezzel a betegítő szomorúsággal szemben (görögül lüpé) ismerik a szerzetesek a töredelmes bánat (penthosz) gyógyító és tisztító hatását. A bánatban szépítgetés nélkül viselem el magam, nem kozmetikázom magányomat és csalódásaimat. Nem fojtom el a bánatot, hanem tudatosan átadom magam neki. A bánat könnyekben tör ki, ezek megtisztítanak és megszabadítanak, s valami új kezd növekedni bennem.”
Milyen különös és felszabadító gondolat: nem minden fájdalmat kell azonnal eltüntetni. Van olyan bánat, amelyet nem elfojtani kell, hanem megélni. Van, amikor a könnyek nem a gyengeség jelei, hanem annak bizonyítékai, hogy valami igazat merünk megengedni magunkban. A fájdalom így nem feltétlenül zsákutca: mélységeinkbe vezethet, ahol valami új születhet.
Ezért lehet olyan fontos egy olyan lelkiség, amely nem választja szét a testet és a lelket, a hétköznapi életet és a hitet.
„Az olyan lelkiség, amely az egész embert szólítja meg: a testet és a lelket, a tudatot és a tudatalattit, a beteget és az egészségest, éppen mai, beteg korunk számára volna vágyva vágyott gyógyszer. Az egészséges lelkiség testileg – lelkileg egészségessé teszi az embert.”
A könyv egyik legmélyebb fogalma az alázat. Nem a meghunyászkodás vagy önmagunk lekicsinylése értelmében, hanem úgy, mint az igazság vállalását. Annak bátorságát, hogy olyannak lássuk és fogadjuk el magunkat, amilyenek valójában vagyunk.
„A régi szerzetesek és Benedek számára a valódi lelkiség próbaköve az alázat. Bármennyit böjtölhet és imádkozhat az ember, ha azt arra használja, hogy mások szemében számítson, nem fog előbbre jutni. Amikor a sivatagi atyák meglátogatták egymást, egyben próbára is tették a másikat, vajon alázatos és higgadt-e, vagy pedig sértődékeny és kemény másokkal szemben. Számukra az alázat az aszkézis hitelességének próbaköve. Ma nem könnyen jutunk dűlőre az alázat fogalmával szemben. Ők azonban nem mást értenek rajta, mint az igazság vállalásának bátorságát. Azt a bátorságot, hogy olyannak fogadjuk el magunkat, amilyenek vagyunk, erősségeinkkel és gyengéinkkel együtt. Az alázat latin megfelelője, a humilitas elárulja, hogy az alázatnak a talajhoz, a földhöz van köze. Arról van tehát szó, hogy két lábbal álljunk a földön, hogy érintkezzünk a humusszal, a termékeny anyafölddel. A humusz pedig a humorral függ össze. Nem fogcsikorgató alázat tehát a cél, hanem hogy humorral fogadjuk el önmagunkat. Így vezet el az alázat a becsületes önismereten át a mély békességhez, az irgalmas szeretethez, a csendes örömhöz és a humorhoz.”
Talán éppen ez az egyik legszebb út, amelyet a könyv felkínál: a betegségtől az önismeretig, az önismerettől az alázatig, az alázattól pedig Istenig.
Mert amikor már nem tudjuk magunkat mindenáron erősnek, egészségesnek, sikeresnek és sérthetetlennek látni, talán közelebb kerülünk ahhoz, akik valójában vagyunk. És amikor leomlanak a magunkról és Istenről alkotott hamis képek, talán éppen akkor kezdődhet el az igazi keresés.
Benedek Regulájának egyszerű, mégis mély mondata pedig mintha az egész könyv szellemiségét összefoglalná:
„a hit legyen kihívás az erősek számára, de a gyengéket se riassza el.”
Az egészség mint lelki feladat nem könnyű válaszokat kínál a betegség, a szenvedés, az öregedés, a szomorúság vagy a gyengeség kérdéseire. Inkább megtanít kérdezni. Megállni. Figyelni. Elfogadni. És talán – mindenekelőtt – rábízni magunkat arra az Istenre, aki nemcsak erőnkben, hanem gyengeségeinkben is jelen van.
Mert lehet, hogy a betegség nem mindig választ ad. Néha csak egy ajtót nyit ki.
Egy ajtót önmagunk mélye felé.
És ott, a mélységben, ahol már nem tudjuk tovább fenntartani illúzióinkat, talán egyszer csak rátalálunk arra, akit egész életünkben kerestünk: a valódi és igaz Istenre.
