Még pápává választása előtt, 1999-ben írta ezt a könyvét a világhíres teológus, professzor, bíboros, aki nemcsak a dogmatikához ért, hanem kiváló liturgikus szakember is – egyáltalán nem forrófejű, hanem higgadt, megfontolt, az Egyház kétezer éves hagyományán nevelkedett és annak nyomán gondolkodik. Már 2002-ben nagy sikert aratott liturgiáról szóló könyve a magyar közönség körében is, most pedig a mű második kiadását vehetjük a kezünkbe; annak a műnek, ami egyáltalán nem veszített aktualitásából a múló évtizedek során – olvashatjuk Pákozdi István teológiai tanár Joseph Ratzinger A liturgia szelleme című könyvéről írt ajánlásában.

Olyan témákat fejt ki mély alapossággal a könyv, mint a liturgia helye a valóságban, liturgia-kozmosz-történelem kapcsolata. Az Ószövetségtől az Újszövetséghez című fejezetben a szerző a keresztény liturgiának a biblikus hit által meghatározott eredeti formáját mutatja be. Ezeken kívül szó esik a képek kérdéséről, zenéről és rítusról is. Nagy egységet képez a könyvben idő és tér kapcsolata a liturgiában. Ennek kapcsán olvashatunk a templomépület jelentőségéről, valamint az oltár és az imádság irányáról a liturgiában.

Mennyire fontos napjainkban is hangsúlyozni a szentmise áldozati jellegét – a liturgia nem egy rendezvény –, a szent tér és a szent idő fontosságát, a kelet felé fordulást, még ha csak szimbolikusan is – véli Pákozdi István atya.

„A kelet felé való imádkozást a régi egyházban apostoli hagyománynak tekintették. Akkor is, ha kelet felé fordulás kezdetét és a templom irányába tekintés megszüntét időbelileg nem tudjuk pontosan meghatározni, mégis bizonyos, hogy ez a szokás a keresztény liturgia egyik lényeges jellemzőjeként a legkorábbi időkbe nyúlik vissza, és azt mindig a keresztény liturgia lényeges jellemzőjének tekintették.”

„De hogyan áll a dolog az oltárral? Merrefelé imádkozunk mi az eucharisztikus liturgiában? Rómában (…) A püspök székét az apszis közepébe helyzeték át; ennek megfelelően az oltár a templomhajóba tolódott. Úgy tűnik, hogy még a IX. században is ez volt a helyzet a lateráni bazilikában és a Santa Maria Maggioréban. A Szent Péter-bazilikában ezzel szemben nagy Szent Gergely idején (590-604) az oltár a püspöki szék közelébe került, hogy ezáltal az lehetőleg Szent Péter sírja fölött álljon… Az a szokás, miszerint az oltárt vértanú sírja fölött állítják fel, ugyancsak messze időkbe nyúlik vissza… A vértanúk a történelmen keresztül folytatják Krisztus odaadását: ők egyben az Egyház oltára…”

A századunkban végbement liturgikus megújulás szerint

„az Eucharisztiát versus populum (a nép felé fordulva) kell celebrálni; az oltárnak – mint az a Szent Péter-bazilika normatív alakjában látható – úgy kell felállítva lennie, hogy a pap és a nép egymásra tekintsenek és így közösen képezzék az ünneplők körét.”

A könyv szándéka, hogy megújuló megértéshez segítsen bennünket. Mint a szerző is írja, a kiadványban nem a tudományos fejtegetés vagy kutatás az elsődleges, hanem az a törekvés, hogy segítséget kapjunk a hit megértéséhez.

A kötet kimondottan folytatása, illő, méltó és megfelelő továbbgondolása a nagy német liturgikus, teológus, Romano Guardini hasonló címmel megjelent korábbi művének (1918-ból). Ma, amikor olykor élesen szembenállnak egymással a múlthoz (tridenti liturgia) ragaszkodás és a túlzó haladás képviselői, Joseph Ratzinger könyve a középutat jelöli ki a papság, a liturgiával foglalkozó világiak, az egyházzenészek és a templomépítők számára. A bíboros, akit 2005-ben pápává választottak, e könyv lelkiségének erejében szorgalmazta a csend megvalósulását a szentmisében, a szentségimádást, az oltár fölé magasodó feszület elhelyezését, a pápai szentmiséken a térdelve áldozást, és még több más gyakorlati változást, amelyek csak elmélyíteni kívánták a II. vatikáni zsinat által szorgalmazott liturgikus reformot (a reform reformjaként) – olvashatjuk Pákozdi István atya ajánlásában is.