Carlo Acutis édesanyjának könyve! A 2006-ban 15 évesen elhunyt és 2020-ban boldoggá avatott tinédzser életszentségének híre mára elterjedt az egész világon. Vajon mi volt a titka? Hogyan jutott el a szentek társaságába néhány év alatt? Ebben a szívszorítóan szép könyvben édesanyja, Antonia vall fia életéről, a hithez való hozzáállásáról és önmagáról: arról, mit jelentett számára Isten jelenlétét megtapasztalni saját fia közvetítésével. Nemcsak Carlo életét ismerhetjük meg, hanem édesanyja lelkébe is betekinthetünk.
„Carlo szeretett újrakezdeni. 15 éves volt, és most sem az elsuhanó nyár után sóhajtozott, inkább nagy várakozással nézett a szeptember elé. Várta a találkozást barátaival, iskolatársaival, tanáraival. Szeretett volna újra belépni a játékba. Várakozás: talán ez a szó mindennél jobban kifejezi őt: tudta, hogy minden pillanat rejteget valamit, eseménnyé válhat.”
A könyv lapjain elénk tárul Carlo hirtelen kiderülő betegsége, olvashatunk a kórházban töltött időszakról, arról, hogy miként tudja egy család, de legfőképpen egy 15 éves fiatal feldolgozni és elfogadni, hogy élete épp csak elkezdődött és hamarosan véget is ér. Édesanyja visszaemlékezéseiből az életrajzi adatokon túl sokkal személyesebb információkkal gazdagodhatunk Carlo életét és Istennel való kapcsolatát illetően. Édesanyja azt is leírja, hogy maga a fia és annak erős hite segítette őt abban, hogy túlélje e hatalmas veszteséget.
„Carlo születése előtt nem volt hitem… Az életemben ezek a dolgok csak Carlo érkezésével változtak meg. Ő már kicsi korától kötődött Jézushoz. Ez engem is megváltoztatott. Mivel ő ott volt a családunkban, az ő hitének köszönhetően én is elkezdtem kérdéseket feltenni magamnak, magamba néztem, egyre mélyebbre hatoltam, és felfedeztem, hogy miben kell megváltoznom… Carlonak köszönhetően nem ért felkészületlenül a halála. Noha végtelen fájdalom volt bennem enyém volt, magamévá tettem azt a bizonyosságot, hogy Isten eredeti tervében nem szerepelt a halál, mert a halál egy negatív valóság, míg Isten az élet és a jó dolgok Istene. Ennek ellenére a halál létezik, tény, de Istennel együtt is át lehet élni. Ahogy Carlo írta: Az ember mindenféle zaklatottság nélkül átlépett volna ebből az időben és térben korlátolt létből az örökkévalóságba.”
Fiának köszönhetően az édesanya hite is elmélyült, tudatosabban éli meg a mindennapokban a Jóistennel és a Szűzanyával, mint Szenvedő Anyával való kapcsolatát. Követi fia gondolatait, aki hitte és vallotta, hogy a Szűzanya egész élete során vezeti a ráhagyatkozókat.
„Ha azt mondjuk, a Megváltó Anyja, azzal azt is mondjuk, a Fájdalom Anyja, a Kínszenvedés Anyja, a Keresztre feszített Anyja, a Keresztút Anyja… Éppen a Fájdalmas Anya fájdalmában való osztozás miatt választottunk annak a sírkőnek díszéül, amit eredetileg Assisiben állítottunk, egy bronzszobor Pietát.”
Carlo mindig Istenre tekintve élt. Azt mondta, hogy a megtérés egy kivonási művelet:
„kevesebb én, hogy helyet hagyjak Istennek.”
Mint világítótorony a sötét éjszakában, elűzte és bevilágította a sötétséget, ami engem fogva tartott és utat mutatott nekem az örökkévalóság felé. A végtelen volt a célja, nem a véges. Jézus volt élete középpontja. Ezek azok a kincsek – írja az édesanya –, amikről most fel akarom lebbenteni a fátylat, ezek Carlo kincsei, a fiam titka.
